2017. december 10., vasárnap

Renáta W.Müller.: Testvér 1

Vasárnap akkor új részek következik. Fogadjátok sok szeretettel mai részt.



Renáta W. Müller: Testvér 1.rész
( Szerző engedélyével )



Április

Az erkély korlátjába kapaszkodva, zsibbadtan meredek magam elé, már… fogalmam sincs, mennyi ideje. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Lenézek. Túlságosan is csábít a mélység. Mélypont. Abszolút mélypont. A napok és az éjjelek egybefolynak, amióta megszállottan várom az üdvözítő telefonhívást a követségtől, a mentőexpedíciótól, bárkitől, aki azt mondja, hogy vége ennek a rémálomnak, mert megtalálta és visszahozza a férjemet. A Manausban szervezett mentőcsapat egyhetes sikertelen keresés után tért vissza. Előtte még megvoltam valahogy. Éltetett a remény, hogy megtalálják. Rachellel többször beszéltem. Nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, és hogy ne izguljak az otthoniak miatt. Rose-zal képtelen vagyok beszélni. Hisztériásan zokog a telefonba, ami engem is a szakadék szélére taszít. A mami tartotta bennem a lelket, naponta ötször telefonáltunk egymásnak. Azonnal repülőre akart ülni, amikor megtudta, mi történt. Alig tudtam lebeszélni róla. Most még ő sem tud segíteni. Nem vagyok képes senkit elviselni magam mellett. Az egyetlen ember, akit akarok, River. Miután az expedíció sikertelenül tért haza, összezuhantam. Két napig voltam kórházban teljes kimerültség, kiszáradás miatt. De összeszedtem magam. Egyszerűen nem adhatom fel. Nem hiszem el, hogy meghalt, amíg nem látom a saját szememmel. São Paulóba utaztam, hogy a brit követ-ség segítségét kérjem. Készségesek voltak, bár amikor elmeséltem a részleteket, egyértelmű volt, hogy értelmetlennek tartják a további keresést. Ettől függetlenül megszerveztünk egy újabb keresőcsapa-tot. Felvettem egy csomó pénzt otthonról. Visszautaztam Manaus-ba, és helikoptert béreltem. Négy napon keresztül köröztünk egy kb. 6000 négyzetkilométer nagyságú terület felett. Tudom, tű a szénakazalban,
de mégis! Képtelen vagyok feladni. Nem tudom elhinni, hogy ez lenne a vég, hogy nincs tovább. Aztán tegnap érkezett a hír, a kegyelemdöfés; az expedíció visszatért. Nem találták meg, se élve, se halva. Mindenki azt mondja: nyugodjak végre bele, River meghalt. Jártam ott magam is. Ismerem a körülményeket, és a józan eszem nekem is azt súgja, hogy semmi esélye a túlélésre. Nincs, egyedül. Nincs egy ilyen vad környezetben, ennivaló, innivaló nélkül. A szívem azonban nem nyugszik bele. Nem vagyok képes feladni. Képtelen vagyok belenyugodni. Érezném, ha meghalt volna.

#

Nyitott szemmel fekszem az ágyban. Zsibbadtan bámulom az üveg ásványvizet a hotel éjjeliszekrényén. Innom kell! – figyelmeztetem magam, mert tudom, nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy járjak, mint múltkor. Rivernek szüksége van rám. Az ennivaló is ott szárad a tányéron, mert képtelen vagyok bármit is letuszkolni a torkomon. Ekkor megcsörren a telefonom. Szinte transzban fordítom oda a fejem, és bambán bámulok a készülékre egy ideig. Tovább csörög. Hirtelen mintha kómából ébrednék, felpattanok az ágyban. A francba! A telefon. Leugrom az ágyról, és egyből megszédülök, de nem érdekel. A készülék felé kacsázok, közben pedig megszállottan mantrázom magamban: Könyörgöm. Könyörgöm. Könyörgöm. Add, hogy megtalálják! Add, hogy ő legyen! Felkapom a telefont, és rekedten beleszólok.
– Hannah Hailey.
Jóságos ég! A követség az. Alig kapok levegőt. Szinte fulladozom a hatalmas gombóctól a torkomban. A férfi a vonal túlsó végén udvariasan beszél hozzám, én pedig lassan lecsúszom a földre a fal mellett. Lehunyom a szemem, és a homlokom a térdemre ejtem. Nem találták meg, de São Paulóba hozatták azt a két guide-ot, akik vele voltak az eltűnésekor. Egy tolmács segítségével kihallgatták őket, és most kérik, hogy utazzam oda. Szeretnék, ha elolvasnám és aláírnám a jegyzőkönyvet, amit a tanúk elmondása alapján felvettek. 
– Rendben. Holnap ott leszek – suttogom a telefonba, majd kinyomom a készüléket.
Mázsás súly tart fogva a földön. Képtelen vagyok felállni. Képtelen vagyok mozdulni. Képtelen vagyok sírni is. Minden elvesztett.

3
                                                                  
Május

Hiába próbálom összeszorítani a szemem, és aludni valamicskét, hogy ha majd felébredek, rájöjjek: csak álom volt. Csak egy gonosz álom, és ha megint kinyitom a szemem, majd a férjem karjában ébredek. Nem működik a dolog. Mondja valaki, hogy nem egyedül ülök a repülőn, hazafelé a nászutamról, özvegyen! Ilyesmi nem létezik. Nem létezhet. Könyörgöm! Fejem a repülő kicsiny ablakának billentem, és a második whiskey-ért intek a stewardessnek, aki felhúzott szemöldökkel, bizalmatlanul méreget. Ó, ha tudnád, szivi, hogy ez még csak a kezdet. Elfordítom a fejem, és kifelé bámulok az ablakon. Egyre csak a nagykövet szavai visszhangoznak a fejemben. „Őszinte részvétem, Mrs. Hailey. Borzasztó tragédia, de ön még oly fiatal. Az idő begyógyít minden sebet. Utazzon haza! Utazzon haza, itt már úgysem tehet semmit.” És tessék, itt ülök ezen az átkozott gépen. Egyedül. River nélkül. Cserben hagytam őt. Cserben hagytam a férjemet. Átkozott egy szuka vagyok. Gyűlölöm magam, és gyűlölöm az egész világot. A követségen való látogatásom után céltalanul bolyongtam São Paulo utcáin egész éjszaka. Aztán szinte sokkos állapotban felhívtam a mamit, és eldadogtam neki, hogy mit vallottak a guide-ok. Mélyen bent jártak az őserdőben. River állítólag ragaszkodott hozzá, hogy úttalan, járatlan ösvényeken menjenek. Volt, ahol olyan sűrű volt a bozót, hogy csak machetével jutottak előbbre. Kisebb és nagyobb mellékfolyókat kereszteztek, és közben folyamatosan esett. A fickók azt állították, hogy Riveren a malária jelei kezdtek mutatkozni. Hőemelkedése volt és szédült is, ennek ellenére tovább akart menni. Legszívesebben szétrúgnám a seggét a két fazonnak, és hajlamos vagyok őket okolni az egészért. Ugyanakkor nagyon is Riverre ismerek abból, amit elmondtak. Nyakas seggfej. Pontosan tudom, milyen megszállottan ragaszkodott ehhez az istenverte expedícióhoz. Állítólag egy
megduzzadt folyó felett másztak át, sziklákon, indákba kapaszkodva, amikor River megcsúszott, és a vízbe zuhant. Mire a férfiak átkászálódtak a másik partra, őt már messze vitte a folyó. Állítólag megpróbálták a parton követni, de messziről is látták, hogy nem mozdul, csak élettelenül lebeg a víz felszínén. Egy vízesésnél vesztették szem elől, és mire lemásztak a parton a megduzzadt folyó esését követve, a testnek nyoma veszett. Felkutatták érte a környéket, a folyó partját és a környező bozótost is. Azt mondták, egy egész napig keresték, mielőtt visszaindultak a faluba a rossz hírrel. A nagykövet szerint az esély arra, hogy túlélte, a nullával egyenlő. Figyelembe véve a brutális körülményeket és az utána következő számos sikertelen mentési és kutatási kísérletet, biztosra vehetjük, hogy meghalt. Ha nem azonnal az esés következtében, akkor hamarosan azután halhatott bele a sérüléseibe. Amikor a vadállatos szcenáriót kezdte ecsetelni, ki kellett mennem a WC-re hányni. Jó időbe telt, mire összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek aláírni a
jegyzőkönyvet. A nagykövetség hivatalosan is eltűntnek nyilvánította. Bár a keresését nem adják fel teljesen, őszintén megmondta, semmi esélyt nem lát arra, hogy megtalálják a holttestet. A mami zokogva könyörgött a telefonban, hogy jöjjek haza. Mit mondhattam volna? Mi mást tehettem volna? Megvettem a jegyemet Londonba, és most már a harmadik whiskey és 3000 km választ el az átkozott helytől, ahol örökre elvesztettem őt. Az alkohol, szétáradva az ereimben, megteszi jótékony, zsibbasztó hatását. Mély, sötét álomba ájulok.

#

Mami a karjába zár, remegő ujjakkal simogatja a hajamat, és úgy becézget, mintha megint az az elveszett, védtelen kislány lennék, aki a szüleim halála után voltam. Talán az is vagyok. Semmi nem változott. Megint elvesztettem valakit. Leejtem a földre a csomagomat, és átölelem a vállát. Érzem, ahogy zokog a karjaim között. Én is megpróbálok sírni, de nem jönnek többé a könnyek. Kiégtem. Elpusztultam. Meghaltam.


Ha felkeltettem a kiváncsiságod itt meg tudod venni a könyvet.