2018. május 9., szerda

Gergely Melinda: Új életre ébredve (Beleolvasó)

Kellemes délutánt mindenkinek!

Újabb részt hoztam Gergely Melinda: Új életre ébredve c. könyvből. Bízom benne, hogy az előző tetszett nagyon. Egyre izgalmasabb részek jönnek. Ha tetszik, kérlek a post alatt, keresd fel a kiadót vagy szerzőt.


Gergely Melinda: Új életre ébredve



Tartalom:

Csupán néhány embernek adatik meg az a lehetőség, hogy tiszta lappal, elölről kezdje az életét. A fiatal és gyönyörű lány már akkor tudja, hogy egy egészen új életre nyitotta ki a szemét, amikor felébred a hatalmas, isten háta mögötti birtokon. Emlékek nélkül, összezavarodva teljesen rá van utalva a megmentőjére, Krisztiánra. Egy komor és megkeseredett férfira, aki csúf arca ellenére szinte első perctől kezdve beférkőzik a lány szívébe.


Részlet a könyvből
(Szerző engedélyével)



- Már ennek sem veszed hasznát, épp, mint a pohárnak - mondta maró gúnnyal. - Majd felküldetem a házvezetőnőt, hogy takarítson utánad.
   A lányt nagyon bántották a férfi sértő szavai, de egy szót sem szólt. Semmit se érne el azzal, ha még inkább magára haragítaná.
- Na de hagyjuk ezt - folytatta megvetően. - Inkább áruld el a neved és a címed.
- Miért? Ön talán, nem tudja? - kérdezte meggondolatlanul, de a férfi fenyegető pillantását látva máris megbánta.
- Ne játssz velem!- förmedt rá a férfi. - Se időm, se kedvem az efféle játékokhoz.
   A lány egy pillanatra lehunyta a szemét. „Te jó ég, hová kerültem? És ki ez a förtelmes alak? De ami a legfontosabb kérdés: ki vagyok én?”
   Szörnyű felismerés lett úrrá rajta: nem emlékszik a saját nevére. Hiába kutatott kétségbeesetten a fejében minduntalan, se név, sem pedig egyetlen emlékkép nem jutott az eszébe, a szörnyű rémálmán kívül.
   Rettegve nyitotta ki a szemét. Úgy érezte magát mint egy diáklány, aki nem tanulta meg a leckéjét s most itt áll, a szigorú tanára előtt.
   Egy szót sem szólt, csak némán nézte a férfit, aki egyre türelmetlenebbül topogott előtte.
- Na mi az?! Talán elvitte a cica a nyelved? - mordult rá végül a férfi, s leült mellé az ágyra.
   A lány hátán a hideg futkosott ennek a modortalan, mogorva és faragatlan fickónak a közelében. Ezért megpróbált minél hátrébb húzódni tőle.
   A férfi nyomban észrevette a lány riadtságát és félelmét, amit egyszerűen nevetségesnek talált és mindeközben dühítette is.
- Csak nem félsz tőlem?! - nevetett fel gúnyosan. - Mit gondolsz ki vagyok én? - kérdezte megvetéssel a hangjában. - Talán emberevő szörnyeteg? Mondd! - förmedt rá erélyesen.
- Kérem hagyja abba! - kérte esdeklő tekintettel.
- Ugyan, mit hagyjak abba? Talán az én hibám, hogy nem felelsz a kérdéseimre? Vagy talán nem is akarod elárulni a neved?
- Sajnálom. Én el szeretném mondani - sóhajtott elkeseredve a lány, - de az az igazság, hogy nem tudom.
- Hogy-hogy nem tudod? Ne játssz a türelmemmel!- ordított rá.
- Nem emlékszem... Nem tudom... - mondta kétségbeesetten.
- Nem tudod vagy csak nem akarod, elmondani?- förmedt rá kíméletlenül.
- Nem tudom.
- Ne hazudj nekem!- kiabált rá erélyese megragadva a karját.
- Én nem hazudok. Ugyan miért is tenném? - mondta rémülten a lány. Nem tudta kiszabadítani magát a férfi szorításából. - Engedjen el! - kérte végül könnyek között. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem csak testileg, de lelkileg sem volt ereje szembe szállni ezzel az erőszakos emberrel.
   A férfi abban a pillanatban elengedte és felállt az ágyról. Talán egy kis bűntudatot is érzett, de ha így is volt, nem mutatta ki.
- Jajj, ne! - fintorgott. - Csak nem sírsz?! Te komolyan azt hiszed, hogy a könnyeid meghatnak? Hát nagyon tévedsz!
- Mindjárt gondoltam - felelte  fájdalmas mosollyal, majd erőt vett magán s letörölte a könnyeit. - Egyáltalán nem akartam szánalmat kelteni magában - folytatta egy kicsit bátrabban. - Az utolsó dolog, amire most szükségem van, az a szánalom. Kérem árulja el végre, hogy hol vagyok, ki maga és hogy kerültem ide. De főleg azt mondja meg, hogy mit tettem, amiért ennyire gyűlöl.
- Nem gyűlöllek - mondta egy kicsit kedvesebben - csak nem szeretem a betolakodókat.
- Betolakodókat?!- szörnyedt el. - Talán valami rosszat tettem?
- Nem, - csóválta meg a fejét a férfi. - Csak azokat nevezem így, akiknek nem kívánatos a jelenlétük a házamban.
   A lány nagyot nyelt. Hát igen, ez lenne ő: egy nem kívánatos személy.
- Oh - mondta csalódottan - most már értem.
    A férfi jól tudta, hogy ezzel megbántotta, de egy csöppet sem érdekelte. Legalább is megpróbált úgy tenni, mint akit nem érdekel. De arról megbizonyosodott, hogy tényleg nem emlékszik semmire.
- Hát igen - mondta kedvetlenül. - Ha tudtam volna, hogy a nyakamon maradsz, biztos nem hozlak ide.
- Most már tényleg nem értek semmit. Maga hozott ide? Miért?- értetlenkedet.
- Majd egyszer elmondom, de az biztos, hogy nem most. Rengeteg dolgom van. Inkább megyek és felküldetem a reggelid - majd egy pillanatnyi gondolkodás után gúnyolódva hozzátette: - vagy inkább az ebéded. Már ahogy vesszük.
   A lány abban a percben a legszívesebben jól hozzávágott volna valamit, de a dühét inkább megtartotta magának. Nem akart bajt, elég nagy pácban volt már így is.
- Legalább a nevét árulja el, ha mást nem akar mondani - szólalt meg végül, beletörődve abba, hogy egyebet nem igen fog megtudni.
- A nevem Fehérvári Krisztián. Te pedig Csenger mellett vagy, a birtokomon. Egyelőre elégedj meg ennyivel! Ha délután megvizsgált az orvos, talán utána többet is elárulhatok. Viszlát - mondta, azzal kifordult az ajtón és elment.
- Viszlát! - szólt utána a lány, bár magában inkább így köszönt el, gúnyosan: “A soha viszont nem látásra, uram.”
   “Micsoda egy idegesítő, fölényeskedő gazfickó”, gondolta magában a lány. “Elviselhetetlen egy alak. Csak azt tudnám, hogy hogyan kerültem ide.”
   Most még gyöngébbnek érezte magát, mint amikor felébredt. Ez a beszélgetés teljesen kimerítette. De annyira felidegesítette a férfi viselkedése, hogy elaludni azért mégsem tudott volna. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy az jár a fejében: vajon hány éves is lehet a férfi? Talán harminchárom- harmincnégy. Biztos nincs több ennyinél. Aztán gyorsan ki is verte ezt az eszéből. Ugyan miért is foglalkozna ő ezzel? Semmi köze hozzá és nem is akarja, hogy bármi köze legyen ehhez a férfihoz.
   Pár perc múlva egy konyharuhás, középkorú nő lépett be az ajtón, egy tálcával a kezében. A lány nem is tudta, hogy mennyire éhes, míg meg nem érezte a pirítós illatát.
- Jó reggelt, kedveském! - mosolygott vidáman a néni.
- Jó reggelt! - köszönt visszahúzódóan a lány, aki még mindig az előző beszélgetés hatása alatt állt.
- Meghoztam a reggelidet. Ettől egykettőre erőre kapsz majd! - mosolygott a nő, s elé tette a tálcát, ami tele volt finomságokkal: pirítós, lekvár, vaj, egy főtt tojás és egy pohár tej.
- Köszönöm! - felelete kurtán és kedvetlenül nekilátott a reggeliének, de minduntalan Krisztián sértő szavai jártak a fejében.
   Miközben megkenegette a pirítóst vajjal, majd eper lekvárral, így szólt a nénihez:
- Sajnálom, hogy miattam kellett fáradnia.
- Oh, ez egyáltalán nem fáradság! - felelte vidáman. - Nagyon örülök, hogy végre felébredtél. Szeretem a vendégeket a házban. Valahogy mindig színt hoznak az unalmas hétköznapokba.
- Én nem vagyok vendég, csak egy betolakodó - mondta keserű mosollyal a lány.
- Ugyan már, ne is mondj ilyet! Te egy szívesen látott vendég vagy nálunk.
- Hát az úr nem így látja - sóhajtott.
- Vagy úgy! - húzta össze a szemét a néni, mint aki haragszik, amiért Krisztián  udvariatlanul bánt vele. - Már értem. Gondolom a fiacskám veled is modortalan volt. Mint általában az idegenekkel. De hidd el, nem rossz fiú ő, csak túlságosan meggyötörte az élet - mondta szomorú mosollyal az arcán, s egy pillanatra elsötétült a tekintete, mintha fájó emlékek jutottak volna az eszébe. Aztán ismét vidáman folytatta.


A könyvet itt tudod megrendelni: