2018. február 9., péntek

Abby Winter: Leomló falak ( Beleolvasó )

Visszajöttem, tegnapi napon sajnos technikai okok miatt nem került fel Abby Winter következő 2 része. Most fogom pótolni. Remélem tetszeni fog nektek és megvásároljátok a szerzőtől a könyvet.  Nos tehát akkor folytassuk. 



Jó olvasást!



Abby Winter: Leomló falak.

- Hello Nico! Mi a helyzet? Hogy megy a bolt?
- Hello Ryan! Kösz, jól. Lassan tetőzik a szezon, szóval nincs okom panaszra. Már ezer éve nem jártál erre felé! Mi újság?
- Köszi, minden ok. Kellene egy pár dolog. - Épp sorolni kezdtem volna, amikor valaki nekem jött, és azzal a lendülettel le is pattant rólam. Gyorsan utána kaptam, nehogy összetörje magát a kicsike.
- Elnézést! Ne haragudjon, nem vettem észre! – mondta, ha jól sejtem magyarul, de úgy hadart alig értettem. Ahogy gyorsan magamhoz rántottam és a keze a mellkasomhoz ért, esküszöm kihagyott a szívem egy ütemet. Mert Ő volt! Ahogy a szemébe néztem, aminek a színét, ha akartam se tudtam volna leírni, elakadt a szavam. Basszus Ryan, térj észhez! 
- Én kérek elnézést! – próbáltam megszólalni. Erre esküszöm kitágultak a pupillái. Jó kislány! Mielőtt bevethettem volna a csábító mosolyom, két másik nő lépett az én Kicsikém mellé. 
- Hűhaaaa! – nyögte ki az egyik. Csinos, de ránézésre is egy dög volt. A másik nő mellette sokkal visszafogottabb volt hosszú barna hajjal. Ő nem szólt egy szót sem. Mire reagálhattam volna, a kis szőkeség menekülőre fogta. 
- Menjünk! – és azzal húzni kezdte a két lefagyott barátnőjét. Nem értettem, hova siet, még nem is tudok róla semmit. Épp szólni akartam, mikor a válla fölött rám nézett.
- Köszönöm! – Azok a szemek! Belém fagyasztották a mondandómat. Semmit nem tudtam reagálni, ilyet már vagy húsz éve nem éreztem. Az emlékre összeszorult a torkom. Végzősök voltunk az egyetemen. Egy nap betértünk a szokásos adag kávénkra, és épp hecceltük egymást a srácokkal, mikor egy csilingelő hang szólított meg minket. Ahogy odafordultam, megdermedtem. A többiek szekáltak, hogy nyögjem már ki, mit akarok, amikor a hang tulajdonosa fülig érő szájjal újra feltette a kérdést. Szó szerint kiröhögte a bénázásomat. Akkor kezdődött a mi történetünk Olíviával. Gyönyörű nő volt és hamarosan be is adta a derekát, így randizni kezdtünk. Nagyon jól alakultak a dolgaink. Ő két évvel fiatalabb volt nálam, és akkor jött át a mi egyetemünkre. Az Oxfordra jártunk mindketten, így szinte minden időt együtt töltöttünk és én hamar rájöttem, nekem ő kell, ő a másik felem. Mikor a cégünk is igazán beindult, megkértem a kezét és igent mondott. Madarat lehetett velem fogatni. Minden olyan jól alakult az életemben, el sem akartam hinni. Igen, nem sokkal később meg is szakadt a jók sorozata. Gyereket szerettünk volna, de nem sikerült. Elmélázásomból Nico térített vissza.

- Ryan! Mit szeretnél? – ha te most azt tudnád, haver, gondoltam magamban. Így gyorsan összeszedtem, amit akartam, és visszaindultam a hajóra. Olívia emléke az egész napra rányomta a bélyegét, amit természetesen Tom észre is vett. Ő ismerte a feleségemet az elejétől fogva, és úgy szerették egymást, mintha testvérek lettek volna. 
- Mi a baj? – jött felém. Már az arcomról tudta, ha Olíviára gondolok.
- Semmi. Csak az emlékek szórakoznak velem.
- Gyere, igyál egyet. – Na, ez jó. Tényleg szarul nézhettem ki, ha már ő is itatni akar. A délután maradék részét a srácok a hajón töltötték, és próbáltak energiát önteni belém. Elindultam a szokásos lejtőn. Aznap a kanapén aludtam a nappaliban. Eddig tudtak a fiúk elcipelni, miután eszméletlenre ittam magam… már megint. Szerencsétlenségemre a tudatalattim is ezt az éjszakát választotta arra, hogy tréfát űzzön belőlem. Álmomban Olíviával voltunk a házunkban. Úgy pihentünk a kedvenc kanapénkon, hogy az ölemben tartottam, a mellkasomnak támasztotta a hátát, én pedig a hatalmas pocakját simogattam. Már csak napok voltak vissza és a kezembe tarthattam a kisfiamat. A következő képsorokban már David is velünk volt. A tengerparton voltunk és futkározott a homokban, futott a hullámok elöl és hangosan kacagott. Én is futottam oda hozzá, de mintha sosem tudtam volna odaérni. Ő szólított, nyújtotta felém a kezét, én rohantam kétségbeesetten, ordítottam, de sehogy nem értem el. Ekkor riadtam fel. – David!!!! – ordítottam. Olyan sebesen vert a szívem, azt hittem kiugrik a mellkasomból. Tiszta verejték voltam. Próbáltam szabályozni a légzésem, de hányingerem támadt. Gyorsan felugrottam és berohantam a közeli fürdőbe, majd a WC fölé hajolva, mindent kiadtam magamból. Bassza meg! Ilyen gyötrő álmom már elég régen volt. Gondolom a mai nap eseményei, na meg a temérdek pia sem tett jót. Mikor már úgy éreztem, rendben leszek, a mosdóhoz léptem, hogy hideg vízzel megmosakodjak. A tükörbe néztem. 
- A kurva életbe! – morogtam magam elé. Borzasztóan festettem. Olyan karikás volt a szemem és olyan vérágas, hogy ijesztegetni is elmehettem volna Halloweenkor. Próbáltam összekaparni magam. Remélem a srácokat nem ébresztettem fel. Miután lecsillapodtam, megnéztem, hogy mennyi az idő. Hajnali négy óra. Nem volt kedvem felmenni a szobámba, gondoltam nemsokára úgy is felébrednek a többiek is, inkább visszadőltem a kanapéra. Próbáltam azt a technikát alkalmazni, amit a terápián tanultam. „Lélegezzen mélyeket! Gondoljon valami szépre!” – hallottam Dr. Smith szavait. Már lassan fél éve nem voltam a dokinál. Ha ez folytatódik, megint el kell mennem. Amennyire hadakoztam ellene az elején, annál jobban megkedveltem az öreget a végére. Értette a dolgát! Így gondoltam valami szépre. Az én szőke Kicsikémre!


A könyvet itt tudod megvenni: